Ryuuki újra a saját szobájában feküdt. A füstölő édes illatára ébredt. Elvesztette az időérzékét, nem tudta, hogy meddig aludt. Fejét oldalra fordítva, egy kicsit homályosan ugyan, de meglátta Shuurei aggódó szemeit.

- Szia! – köszönt Ryuuki erőtlenül, de ugyanakkor örült is, mert még itt találta Shuureit. Ez azt jelentette, hogy nem aludt olyan sokat.

- Szia! – mosolygott Shuurei – Hogy érzed magad?

- Egy kicsit szédülök. – válaszolt a férfi, majd visszafordította a fejét.

- Aludj még egy kicsit! El fog múlni. – mondta Shuurei, majd feljebb húzta férjén a takarót.

Seiran az ajtó előtt állt, összefont karokkal. Shuureit nézte.

- Nem sokára indulnunk kell. – mondta

- Tudom! – sóhajtott a nő – Nem akarok elmenni!

Seiran ellökte magát a faltól, és Shuurei mellé lépett.

- Muszáj! Nem vagy itt biztonságban!

Shuurei könnyezni kezdett, majd átkarolta Seirant.

- Te el tudnád intézni, hogy Ryuuki megengedje, hogy itt maradjak! – suttogta kétségbeesetten.

- El tudnám! De nem akarom!

Shuurei Seiranra nézett.

- Kérlek Seiran!

- Most tényleg muszáj elmenned! – mondta a fejét rázva

Shuurei szomorúan pakolta össze a ruháit, és egyéb dolgait. Egyáltalán nem akart elmenni. Szeretett itt lenni, és nem akarta itt hagyni Ryuukit. Nagyon nem akarta! Tudta,  hogy Ryuuki önfejű, makacs, és néha kezelhetetlen, ezért aggódott. Tudta, hogy nem mindig fog hallgatni Seiranra, Ranra, Koyoura, vagy más valakire, aki arra inti, hogy pihenjen. Csak ő tudná Ryuukit kordában tartani, hogy ne csináljon hülyeséget. De ő most elmegy.

Bőröndjén behúzta a cipzárt, majd letette a földre. Seiran bejött és kivitte Shuurei cuccait, majd miután már mindent elraktak, visszamentek Ryuuki szobájába. Shuurei az ágy mellé lépett. Ryuuki magánál volt. Tudta, hogy itt a búcsúzás ideje. Bár ő parancsolta, hogy Shuureinek el kell mennie, mégsem akarta. Féltette! Nagyon féltette!

- Kérlek! Nagyon vigyázz magadra!- suttogta a férfi

Shuurei megcsókolta.

- Te is! – majd felállt, és letörölte arcáról a könnycseppeket.

Seiran csak a  fejével intett Ryuukinak, hogy készen állnak, majd kézen fogta Shuureit, és kimentek.

Seiran felsegítette a nőt a kocsira, majd ő is felszállt, és szólt a kísérő katonáknak, hogy indulhatnak.

Ryuuki felállt. Nagyon szédült, de felállt, és az ablakhoz lépett. Onnan nézte a kocsit, és a benne ülő, egyre távolodó Shuureit addig, míg végül eltűntek az erdő fái közt levő ösvényen.

Ryuuki sóhajtott, majd leült az asztalhoz, ahol ott gőzölgött Shuurei utoljára elkészített teája. Megitta. Mindet! Szomorú volt, de örült is, mert pár nap múlva Shuurei biztonságban lesz. Pár nap múlva…

Kopogtak, majd kinyílt az ajtó, és Ran lépett be rajta.

- A tanács kész! – mondta, majd megfordult, és kint várta meg a császárt.

Ryuuki felöltözött, majd kilépett az ajtón, és Rannal az oldalán elindult a nagyterem felé.

- Egyébként – kezdte Ran – miért hívtad össze a tanácsot?

- Mert fontos dolgokat kell megvitatnunk a jövőt illetően – mondta Ryuuki, de közben egyetlen pillantást sem vetett Ranra, ami a férfinek fel is tűnt és kifejezetten zavarta.

- Mit tervezel? – kérdezte gyanakvóan

Ryuuki nem válaszolt. Pár perc múlva megérkeztek a nagyterem ajtaja elé, ahol a férfi megszédült.

- Hikari, vagy Howl? – kérdezte Ran, mikor látta a barátja imbolygását.

- Hikari

 A francba Ryuuki! Megígérted Seirannak, hogy …

- Muszáj jelen lennie!

Rant ez aggasztotta a legjobban. Ryuuki valami olyat tervez, amibe nem vonta bele őt, mai azt jelenti, hogy valószínűleg a véleményét sem fogja kikérni. Ran elmormolt egy imát, mielőtt beléptek volna az ajtón, hogy Ryuuki ne valami olyasmit csináljon, ami miatt Seiran kitekerné a nyakát. Már nem Ryuukinak, hanem neki J .

A nagyterem – a nevéhez hűen – hatalmas volt. Tele díszítéssel, és most tele emberekkel. Szemtanúkkal, polgárokkal, a népből kereskedőkkel, sokat látott emberekkel, na meg politikai személyekkel, levéltárosokkal, katonai személyekkel, parancsnokokkal, olyanokkal, mint Ran. Nem szívlelte ezeket a tanácskozásokat, de a tervére való tekintettel muszáj volt megtartania.

Amikor belépett a nagyterembe, az egyik őr ránézett, mert igencsak imbolygott. A szépszál legény ( a másik őr) elindult, hogy segítsen neki, de Ryuuki leintette, így az visszaállt a helyére. A császár végigvonult, az előtte meghajló emberek sorai közt, majd a trónra ült, alig észrevehetően megszédülve. Pedig nagyon rosszul volt. De nem akarta, hogy az emberek ezt lássák rajta. Tartotta magát. Szemével Hikarit kereste.

Meg is találta az egyik távoli sarokban. Látta, ahogy mozog a szája. Valamiféle imát motyoghatott. Nem is! Varázslatot, mert Ryuuki hírtelen sokkal jobban érezte magát. Néhány köszönetmondó pillantás után kihúzta magát, és ajkát szólásra nyitotta.

- Azért hívtam össze a tanácsot, hogy megvitassuk az ország jövőjét. A háború elhúzódott. Már négy hónapja egyfolytában folynak a csatározások, és ez árt a népnek, és az ország összes lakosának. Azt akarom, hogy vége legyen, ezért Hikari segítségét kértem.

Ran felkapta a fejét. Hogy a fenébe kérhette Ryuuki pont Hikari segítségét. Hisz közel sem tud menni hozzá. Aztán eszébe jutott az a néhány hónappal ezelőtti eset, amikor Ryuukit ájultan találták Hikari szobájában. Ran a fejéhez kapott, mikor összeállt a kép.

- Az egyetlen, aki segíteni tud nekünk az Hikari.  – folytatta a beszédét a császár, majd intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb.

Ahogy a lány engedelmeskedett, és egyre közelebb jött, úgy szédült egyre jobban Ryuuki is, majd, szinte az utolsó pillanatban a lány megállt, és megfordult.

- Képes vagyok olyan varázslatot alkalmazni, amely véget vethet a háborúnak.

- Nem veszélyes ez a varázslat a népre? – kérdezte a tanács egyik tagja

Hikari megrázta a fejét.

- Nem! Csak egyetlen egy emberre nézve veszélyes.

A tanács tagjai…sőt a teremben összegyűltek mind egymásra néztek, és suttogni kezdtek.

- Ki az? – kérdezte a morajt lecsöndesíteni kívánó Ran fennhangon

Ryuuki felállt. Ran szemei elkerekedtek. Azért imádkozott magában, hogy Ryuuki ne azt mondja, amire ő gondol, de mikor meghallotta a választ, lecsukta a szemeit megdöbbenésében.

- Én! – mondta Ryuuki

A tanács tagjai zúgolódtak.

- A császárt nem lehet ilyen veszélyes körülmények közé vonni. – mondta az egyik

- Nem biztos, hogy sikerül a varázslat, és akkor mindennek vége. Se béke, se császár. – mondta a másik

Hikari felemelte a kezét, mire mindenki elhallgatott. A terem csöndes lett, Ryuuki a saját lélegzetvételét is hallotta, bár azt nem lehetett nem meghallani. Elég rosszul volt már. Hikari közelsége szörnyen elfárasztotta.

- A varázslatban 100 %- ig meg lehet bízni. Az egyetlen kétes dolog, a császár élete. Nem az a célom, hogy megöljem. De ha gyenge, akkor meghal.

- Más ember nem felel meg? – kérdezte a döbbenettől lassan magához térő Ran

- Nem – rázta a fejét Hikari – Most nem megyek bele, hogy miért, mert nem értenétek, de nemesi vér kell hozzá. Az ország leghatalmasabb ember vére, és lelke.

Ryuuki visszaült a trónra, mert már nem tudott állni. Hikari észrevette, és újra belekezdett abba a varázslatba, amelyet néhány perccel ezelőtt abbahagyott. Ryuuki kezdte jobban érezni magát. Nagyot sóhajtott.

- Nem azért hívtam össze a tanácsot- ragadta magához a szót a férfi – hogy vitát nyissunk erről a kérdésről, hanem, hogy közöljem. Ha valami nem úgy alakulna, ahogy azt elterveztük, a helyemet Seien herceg veszi át, de addig megtiltom, hogy értesítsétek erről, míg nem alakulnak úgy a dolgok!

Seien, vagyis Seiran, még mindig Shuureiel volt Gernben. Ryuuki parancsolta meg neki, hogy maradjon, és vigyázzon a nőre.

A tanács teremben kitört a hangzavar, mikor ezt Ryuuki közölte. Lökdösődés támadt, az emberek HIkarinak estek, aki nem mert varázslatot alkalmazni ellenük. Egyrészt mert nem lett volna semmi értelme, másrészt pedig nem akart kárt tenni bennük. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy abbahagyta a Ryuukit védő varázslat mormolását, és a nép egyre közelebb lökdöste őt a császárhoz. Ryuuki felállt. Ki akart innen menni, mielőtt összeesik. De elkésett. Mikor Hikarin egy jó nagyot löktek, az nekiesett a császárnak. Ryuuki pedig ájultan landolt a földön.

A saját szobájában ébredt, és egy kicsit elege volt már abból, hogy napokat alszik át. Felült, és egy szolgálót hívatott. Kért egy csésze teát, és valami ételt, mert igencsak megéhezett. Mire a szolgáló visszatért, már felöltözött. Leült az asztalhoz, és hozzálátott a vacsorájához. Merthogy sötét volt. De nem tudta eldönteni, hogy éjfélen innen, vagy túl vannak e már. Mielőtt a szolgáló kiment volna, Ryuuki megparancsolta neki, hogy hívja ide Ran Shogunt. Pár perc múlva nyílt is az ajtó, és belépett rajta a dühös, és egyben kétségbeesett Ran.

- Hogy a fenébe gondoltad ezt??? – esett neki Ryuukinak.

A császár intett neki, hogy üljön le.

- Te csak ne kínálgass engem hellyel! Mégis hogy képzelted ezt???

- Ran kérlek nyugodj meg!

- Nyugodjak meg??? NYUGODJAK MEG???

Ryuuki egy kicsit megijedt Rantól. Még sosem látta őt ilyen dühösnek.

- Kérlek! – mondta a császár, mire Ran egy kicsit lejjebb engedett.

- Ryuuki! Shuurei három hónap múlva megszül. Nem hiszem, hogy nem akarod látni a gyerekedet!

- Dehogynem akarom! Ez minden vágyam. De azért vagyok császár, hogy ne a saját érdekeimet tartsam elsődlegesnek.

- A te érdeked a nép érdeke!

- Nem! Tévedsz! Véget kell vetnem a háborúnak! Az most a legfontosabb feladatom! Ha belehalok, akkor is megpróbáltam, és többé nem mondhatják rám, hogy gyáva, gyenge császár voltam!

- Most sem állítja ezt rólad senki! – nézett Ran szomorúan Ryuukira

- Tényleg? Akkor nézz ki az ablakon.

Ran tudta, hogy mi van odakint, de mégis kinézett. A sötét éjszakában ezernyi világító pont jelezte, hogy a lázadók a palota alatt vannak, és ostromhoz készülődnek.

- Ők azok, akik ezt állítják rólam! – mondta Ryuuki, majd leült az ágyára.

- És mi lesz, ha belehalsz? – kérdezte Ran

- Akkor Seiran lesz a császár. A nép megmenekül, és egy jobb uralkodót kap.

Ryuuki Ranra nézett.

- Éjfélen túl vagyunk már? Kérdezte

Ran bólintott.

- Akkor ma!

Kivilágosodott. Hideg reggel köszöntötte Ryuukit, mikor kilépett szobája ajtaján. Szokásos reggeli sétájára indult. A rózsakertbe. Egyedül. Ezeken a reggeleken hiányzott neki Shuurei a legjobban. Mégis mindig a rózsakertbe ment.

Elmosolyodott a gondolaton, hogy Shuureinek most biztosan nagy pocakja van. Örült, hogy Seirant rá tudta beszélni, hogy maradjon vele. A katonákat, akiket mellé rendelt, nem ismerte, és nem bízott bennük. De Seiranban megbízott.

Fázott. Jobban összehúzta magán a ruhát, de még így is vacogott, míg valaki a háta mögött rá nem terített egy köpenyt. Ryuuki megfordult, és Rannal találta magát szemben.

- Jó reggelt! – mondta Ran

- Neked is jó reggelt!

Ran leült Ryuuki mellé, és a rózsakert bokrait nézte.

- Gyönyörűek a rózsák, még így is, hogy közeleg a tél.

- Még pár hétig virágozni fognak, aztán elhervadnak.

Ran sóhajtott, majd Ryuukira nézett.

- Nem félsz?

Ryuuki is ránézett.

- De! Nagyon félek!

Elérkezett az idő. Dél volt. A lázadók még mindig a palota előtt táboroztak. Ryuuki látta, ahogy a közelgő győzelem örömére örvendeznek.

Hikari a szobájában volt. Gondosan készítette össze a mai varázsláshoz a hozzávalókat. Majd kiment az előkertbe, ahol Ryuuki volt.

A férfi megszédült, és tudta, hogy ideje mennie. Megfordult hát, és a vívótérre ment. A tér üres volt. Az egész közepén csak egy karó volt leverve. A karó bal oldalán Hikari, a jobb oldalán Ran állt.

Ryuuki közelebb ment, majd újra elfogta a szédülés, de egy pillanat alatt abbamaradt. Hikari megint a varázslást használta, hogy Ryuuki ne szédüljön.

A férfi a lány elé lépett.

- Kész vagyok! – mondta

Hikari bólintott, és intett a férfinak, hogy álljon a karóhoz. Ran megkötözte Ryuuki lábait, és kezeit a karó körül.

- Jól húzd meg a köteleket! – mondta szomorúan a lány.

Ryuukinak fogalma sem volt, hogy mi vár rá, de igazából nem is akarta megtudni. Jobb ha csak az utolsó pillanatban tudja meg.

Eszébe jutott a banditák tábora, ahol pár hónappal ezelőtt raboskodott. Egy hasonló oszlophoz kötözték.

Hikari elővett egy éles tőrt. Ran meglátta, majd elfordult.

- Bírod a vért nem? – kérdezte a lány

Ran ránézett, majd keserűen bólintott.

- Jó! Akkor menj és fogd le Ryuukit.

Ran úgy tett ahogy a lány mondta, Hikari pedig közelebb lépett, kezében a tőrrel.

- Biztos, hogy ezt akarod? Kérdezte, és közben Ryuuki ijedt szemébe nézett.

- Igen!

Hikari sóhajtott.

- Ez fájni fog! – mondta

Ryuuki bólintott.

- Tudom! Csináld!

Hikari még egyet sóhajtott, majd közvetlenül Ryuuki elé állt. Kék szemeit Ryuuki csupasz oldalára szegezte, majd hírtelen, tőrével lyukat fúrt oda. Ryuuki fájdalmasan felüvöltött. Hikari arcán kövér könnycseppek csordultak, Ran pedig a császár hátrakötött kezét szorította. Vagy inkább a császár szorította az ő kezét. Hikari egy tálat vett a kezébe és a Ryuuki sebéből kiömlő vért töltötte bele, majd letette az asztalra, amelyen a felszerelése volt. Ezután egy másik, horgas végű tört fogott meg, és újra Ryuuki elé lépett. A férfi egyik szemét csukva tartotta, és a fájdalomtól annyira össze volt görnyedve, amennyire kötelékei engedték. A lány előbb Ranra, majd Ryuukira nézett. Végül, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a sebre, beledöfte a horgas végű kést. Ryuuki a végtelen fájdalma mellett érezte, ahogy a horog, amely a tőr végén volt, az egyik bordájába volt akasztva. Így állt ki belőle, majd Hikari hírtelen megrántotta.

Mindannyian hallották ahogy eltörik a csont, majd egy cuppogó hang kíséretében a lány kihúzta Ryuukiból. Ran szörnyülködve nézte a műveletet. Ezután Hikari a földre, Ryuuki elé rakta a vérrel teli tálat, és egy kendőre a bordát. Letérdelt, majd imádkozni kezdett. Az ég elsötétült. Felhők gyülekeztek a palota fölött. És Ran látta, hogy az ellenséges csapatok által elfoglalt területen esik az eső. Hikari felállt, majd újra az asztalhoz ment. Egy harmadik, recés szélű kést vett a kezébe, és Ryuukihoz lépett. Arcán vékony csíkban felszántotta a bőrt, amelyből most szivárogni kezdett a vér, és keskeny patakban Ryuuki álláról egy másik tálba csepegett.

- Ran! – szólt Hikari – Add ide Ryuuki kardját!

A férfi engedelmeskedett, és odaadta az ősi legendák által belengett kardot, melynek testvére Seirannal volt. Hikari elvette a fegyvert, és kihúzta a hüvelyéből. Egyenesen tartotta, Ryuuki hasának célozva, majd hátrált pár lépést.

- Menj hátrébb! – mondta a közvetlenül Ryuuki mögé állt Rannak.

Miután a férfi arrébb ment, Hikari nekiiramodott. A kard átszakította Ryuuki fehéres bőrét, húsát, izmait, és Ran látta, ahogy a másik vége a karót is átfúrva levegőre ért. Ryuuki szeme elkerekedett a fájdalomtól. Már régóta elsötétedett a világ, de most még sötétebb lett. Levegőért kapkodott. Hikari pedig üvöltve, megfordította a kardot Ryuuki testében, amelytől a férfi száján vér buggyant ki. Ezt a vért is összegyűjtötte egy harmadik tálba, majd újra letérdelt. Imádkozott, és az ellenség tábora fölött villámok csapkodtak. Hírtelen hatalmas fény támadt. És a lázadó banditák, mind egy szálig megmerevedtek.

Hikari felállt.

- Kérlek! – kezdte Ran – Mondd, hogy már túl vagyunk a nehezén.

A lány bólintott, Ran legnagyobb megkönnyebbülésére.

Hikari odament az asztalhoz, és az utolsó tőrt vette a kezébe, amellyel felhasította Ryuuki vállát. A férfi már nem üvöltött. Csak nagyon halkan, és fájdalmasan nyögött. Kiáltani sem volt ereje. Rengeteg vért vesztett, és szörnyen sápadt volt. Hikari észrevette ezt, és sietett minél hamarabb végezni, hogy el tudják látni a sebeit. A vállából egy húsdarabot vett ki, és az utolsó tálba tette. A megmerevedett ellenség úgy tűnt el, mint a húsdarab, ahogy belecsapott a villám. Ran tudta, hogy nem haltak meg, csak hazakerültek és elveszett belőlük a harci kedv, és erő. De sajnos Ryuukiból is.

Hikari felállt, majd Ranra nézett.

- Végeztünk.

Ran Ryuuki mögé pattant, és kioldozta, majd felemelte és bevitte az ápoló szobába, ahol már várta őket az orvos.