Ryuuki kinyitotta a szemét. Shuurei szobájában feküdt. Ez jobban megnyugtatta, mintha a saját szobájában találta volna magát. Megpróbált felülni, nem sikerült, így hát csak a fejét fordította férre. Meglátta alvó feleségét a fal melletti fotelban. Nem akarta felébreszteni, így hát csöndben maradt. Ennek következményeképpen meghallotta a kinti mozgolódás zajait. Kardok zaját, amint becsúsztatják a hüvelyükbe. Sisakok csörgését, és páncélok csattanásait. Ryuuki tudta, hogy neki senki sem szólna, ha háború lenne. Elvégre ő a császár… ja. Összeszedte minden erejét, és az ágy lelógó baldachinjába kapaszkodva felült. Lábait letette a földre, ám ekkor bal lábába iszonyatos fájdalom hasított. Ekkor vette észre, hogy sínbe van rakva, de nem törődött vele. Nagyon figyelt arra, hogy halkan álljon fel, mert tudta, hogy ha felébreszti Shuurei-t, akkor felesége azonnal visszaparancsolná az ágyába. Óvatosan tett egy lépést. Majd még egyet, és még egyet. Lassan az ajtóhoz ért, és megkapaszkodott. Kihúzta az ajtót, és kinézett. Jól gondolta. Csata készülődik, méghozzá nem is akármilyen. Tudta, hogy csakis a Sa provinciából jöhetnek az ellenség csapatai. Segíteni akart. Kereste a ruháit, de nem találta. Aztán eszébe jutott, hogy még a táborban leszaggatták róla. Így hát odament a szekrényhez. Mivel majdnem minden estét Shuurei szobájában tölt, a szekrényben talált is magának ruhákat. Nagy nehezen felöltözött, majd újra az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kilépett rajta. Csak megállni volt nehéz. A lábába hasító fájdalomtól megingott, és előre bukott, ám még mielőtt földet ért volna, egy kéz nyúlt elé és elkapta. Ryuuki felnézett. Azt látta, akit Shuurei után a legjobban akart látni.
- Seiran!- suttogta.
- Menj vissza Ryuuki! – mondta Seiran nagyon komoly arckifejezéssel.
- Nem- rázta a fejét a császár, majd Seiran segítségével visszaszerezte az egyensúlyát.
- Ryuuki! Kérlek!- mondta Seiran – Ez nem olyan csata lesz, ahol az ellenség csapatait meghatná, hogy te vagy a császár.
- Nem megyek vissza! Én vagyok a császár! Hadd lássák, hogy nem vagyok gyenge!
- Hagyd abba Ryuuki!
- Nem megyek be!
Alig mondta ki az utolsó szót, hírtelen egy nyíl repült egyenesen a vállába. A nyíl lendületétől az ajtónak dőlt, és beverte a fejét. Seiran elkapta.
- Ran! – kiáltotta
Ran valahol a sereg elején volt. Ám közvetítették az üzenetet. A férfi pedig hátranézett.
- A francba!- mondta – VIDD BE!!!
Seiran bólintott, majd eltűnt Shuurei szobájának ajtajában. Mikor becsukta, a szoba tulajdonosa megremegett a fotelében. Kinyitotta szemét, és a Ryuukit vonszoló Seirannal találta magát szemben. Azonnal felpattant.
- Miért vitted ki? – esett Shuurei Seirannak.
- Vitte a fene! Ő jött!
- Mi? – Shuurei szemei elkerekedtek. – Mit csináltatok odakinn? – kérdezte és kinézett az udvarra néző ablakán. – Mi a …?
- Shuurei! Segíts!
A nő visszajött az ablakból, majd az ágyon fekvő Ryuukihoz rohant.
- Lásd el a sebét. Nekem ki kell mennem!
- Nagyon vigyázz magadra Seiran! – mondta Shuurei.
Seiran bólintott, és kiment az ajtón. Kilépve már látta, ahogy megérkezett az ellenség csapata. Előre ment Ranhoz.
- Bevittem Shuureihez. – mondta Rannak
- Rendben! Seiran! Menj vissza a szobájuk elé, és védd meg, ha egy katona átszökne az embereken.
Seiran bólintott, majd visszament. Ran az ellenséges csapatokat fürkészte, majd maga mellé nézett.
- Howl?
- Kész vagyok!
- Rendben! Várj a parancsomra!
- Igenis!
Közben az ellenséges csapatok kapitányát hallotta, amint a katonáihoz intézi bíztató szavait. De azok túl bíztatóak volt. A császár seregének katonái megijedtek, mert az ellenséggel kétszer annyi volt, mint a szövetséges. Ran ezt észrevetette, és nem gondolkozott sokat, azonnal nekiállt megoldani a problémát. Lovával kiléptetett a sorból, és szembefordult a katonáival.
- KATONÁK! – kiáltotta – TI A CSÁSZÁRT SZOLGÁLJÁTOK! AHOGY ÉN IS! NEM IJEDÜNK MEG A SÖPREDÉKTŐL, AKIK MEG AKARJÁK ÖLNI AZ URUNKAT. NEM VONOLUNK VISSZA!
- NEEEEM!!! – hangzott a tömeg egybehangzó válasza
- KIK ŐK? – kérdezte Ran
- ZSOLDOSOK!
- ÉS KIK VAGYTOK TI?
- A CSÁSZÁR KATONÁI!!!!
- TÁMADÁÁÁÁÁÁSS!!!!! – adta ki a parancsot Ran, és megindult egymás felé a két csapat.
Az ellenséges csapat első sora letérdelt, majd íjakat vett a kezébe.
- HOWL!!! – kiáltott Ran
Erre a magasból egy fecske alakja lepte meg az ellenséget, és mindenki rá célzott, de Howl ügyes manőverekkel kikerülte a nyilakat. Közben pedig időt adott a császári hadseregnek, hogy odaérjen az ellenséghez, méghozzá biztonságban. Így is volt. A két sereg közelharcba kezdett. Ölték egymást az emberek. Sokan elestek az ellenség közül, de a legtöbb áldozat a császár seregéből való volt. Howl leszállt Ran mellé, majd jelentette ezt neki. Ran gondolkodott. Ha nem talál ki valamit, akkor vesztenek. Mindenkit lemészárolnak. Nem csak a katonákat, hanem a lakosokat, a császárt. Mindenkit.
- Ran! – mondta kicsit sietősebben Howl
- Mindjárt!- mondta Ran és még jobban próbált kitalálni valamit.
- RAN!!!
- Jól van! Szállj fel! Ölj meg annyit, amennyit csak tudsz. Utána te leszel a célpont. Minden ellenséges katonának.
- El tudom csalni őket!
Ran szomorúan, és aggódva, de bólintott.
- Ne aggódj! Nem lesz semmi bajom. – nyugtatta őt Howl
- Jó! Ajánlom is!
Pár másodperccel később Howl már az égen volt. Pár percig repkedett. Megpróbált olyan pontot találni, ahol, hogyha lecsap, akkor sok embert tudjon megölni. Meg is találta. Elindult. Egyre közelebb ért. Mikor az ellenséges emberek előkapták íjaikat.
- HOWL!!!! – kiáltotta Ran
A nyilak elindultak a teljesen meglepett Howl irányába. Mikor elérték hatalmas fény támadt. Percekig tartó fény. Mikor elhomályosodott, Howl elvette szárnyit a szeme elől, és egy hosszú szőke hajú lányt látott maga előtt. A lány a kezét kitárva lebegett, védőpajzsot vont Howl köré. Így a nyilak nem érték őt el. Mikor a nyilak elporladtak a lány Howlra emelte a tekintetét.
- Ki vagy? – kérdezte Howl
A lány csak mosolygott, majd zuhanni kezdett. Mikor Howl már utána akart menni, hogy elkapja, a lány megállt, és ugyanolyan mozdulattal, mint az előbb egy hatalmas kék energiaoszlopot hívott elő. Az oszlop szélesedett, és az ellenség egy részét megsemmisítette. A másik része, pedig irgalomért könyörgött. Bár a lány szeme teljesen üveges volt, meghagyta az életüket.
Ran teljesen mereven szemlélte az eseményeket. Nem ismerte ezt a lányt. Mielőtt Howlal találkozott volna, semmilyen felsőbbrendű hatalomban nem hitt. Nem hitte, hogy vannak démonok, olyanok, mint Howl, nem hitte, hogy vannak varázslók és mágusok, olyanok, mint ez a lány. De hírtelen vissza kellett zökkennie a csatamezőre, mert az ellenséges csapatok újra megindultak.
- Segíts nekünk! – kérte Howl a lányt.
A lány a fecskedémonra nézett, majd újra elmosolyodott. Lejjebb ereszkedett, és a császári csapatok köré védőpajzsot vont. Az ellenség meg sem tudta érinteni őket. De ők sem tudták megtámadni az ellenséget. Howl nem értette, hogy miért nem hagyja a lány, hogy megvédjék a császárt, és az országot ezektől, a könyörtelen emberektől. Hírtelen azonban olyan béke töltötte el, amilyet még soha életében nem érzett. A lány megszólalt. Ez volt az oka.
- Elég legyen ebből az ostoba háborúból! – mondta a lány mézédes hangon.
A környék össze élőlénye olyan nyugodtságot és békét érzett szívében, mint Howl. Az ellenséges csapatok visszafordultak, és eltűntek a hegygerincen. A császár csapati pedig mind az idegen lányra nézett, de ellenkezni egyik sem tudott vele. Egyszerűen képtelen volt rá. A béke és a nyugalom a szívükben nem engedte. A lány végül leereszkedett a földre, és leengedte karjait. Howl mellé szállt le, és most jobban megfigyelte a lányt. Hófehér ruhában volt. Nem voltak szárnyai, mást használt a lebegéshez. Hosszú szőke haja a derekáig ért. Kék szeme olyan mélységet tükrözött, mint a legmélyebb tó. Arca legalább olyan fehér volt, mint a ruhája. Howl először azt hitte, hogy angyal, de nem volt körülötte semmilyen erre utaló jel. Valami más. Démon biztosan nem. Szellem sem. De akkor mi ő?
Ran is így méregette a lányt, aki nem lehetett több 17 évesnél. Majd miután összeszedte a bátorságát, közelebb ment, és a lány elé lépett.
- Üdvözöllek Saiunkokuban. – mondta – Mond! Hogy hívnak?
A lány Ranra nézett. Jóval alacsonyabb volt, mint a férfi, mégsem látszott törékenynek, vagy gyengének. Sőt!
- Az én nevem Hikari.
Ran bólintott.
- Kérlek, várj meg engem a palotában. Howl elvezet a nagyterembe.
Hikari bólintott.
- Rendben!
Ran intett Howlnak, aki elvezette Hikarit. Ran kiadta a parancsot a környék átkutatására, és rendbetételére, majd bement Shuurei szobájába.
- Hogy van Ryuuki?
- Alszik!- válaszolt Shuurei – A fejét elég csúnyán beverte, és a válla se valami szép.
- Kérlek! Maradj mellette, amíg csak lehet. – mondta Ran, bár tudta hogy felesleges ezt kérnie a nőtől, hiszen úgyis vele maradna.
Shuurei bólintott.
- Ran! – mondta a már háttal álló férfinak, aki most megfordult. – Mi történt odakint?
Ran közelebb lépett.
- Megmentett minket egy angyal.
Shuureinek elkerekedett a szeme
- Egy angyal?
Ran bólintott, majd kiment a szobából. Shuurei utánanézett, majd visszaült Ryuuki ágyára, és megfogta a férfi kezét.
- Gyógyulj meg hamar Ryuuki!
Ran benyitotta nagyterembe. Nem volt ott senki, csak Howl és Hikari.
- Köszönöm Howl! – mondta Ran
A fiú bólintott, majd kiment. Most már csak Hikari és Ran maradta a teremben.
- Szóval Hikari. – kezdte Ran.
A lány bólintott.
- Az én nevem Ran! – mutatkozott be a férfi, és Hikari kezét kérte.
A lány odaadta neki, Ran pedig megcsókolta a kezét. Miután elengedte a lányt, Ran egy kicsit távolabb lépett.
- Ne haragudj, de meg kell kérdeznem, hogy mi vagy te.
Hikari elmosolyodott.
- Én tündér vagyok.
- De nincs szárnyad! – mondta Ran – bár nem hittem az ilyen dolgokban, annyit mégis tudok, hogy a tündéreknek szárnyuk van.
Hikari megvonta a vállát.
- Nekem nincs szükségem szárnyakra. Anélkül is tudok repülni.
- És miért jöttél ide?
A lány megint Ranra nézett.
- Mert én védelmezem ezt a területet. Az én feladatom, hogy minél kevesebb beavatkozással, de megvédjem ezt az országot.
- És most miért segítettél? Máskor is volt már itt háború.
- Volt! – bólintott Hikari – de nem ilyen
- Milyen?
- Ha nem lépek közbe, akkor veszítetek. A lázadók megölték volna Ryuukit. És Itsuke kerül a császár helyére. Ami végzetes következményekkel járt volna.
- Tudtam!
- Igen tudom! Te tudtad, hogy Itsuke került volna a trónra. De nem volt merszed szembeszegülni vele.
- Hogy tehettem volna!!!- tört ki dühösen a férfi
- Ran! Nyugodj meg! – mondta Hikari – Azért jöttem, hogy segítsek!
- Ne haragudj! Én…én csak …
Hikari együtt érzően mosolygott.
- Ha a helyedben lettem volna, én se szegültem volna szembe Itsukeval.
Ran Hikarira nézett.
- Köszönöm! – mosolyodott el
Teltek a napok, és a forró nyarat esős ősz váltotta fel. A cseresznyefák elvirágoztak, leveleik lehullottak. A táj barna és sárgás színekbe borult.
Shuurei a szobájában ült, és az erhu-ján játszott az ágyon ülő Ryuukinak. A férfi a falnak támasztott háttal ült, és egész idő alatt le sem vette a szemét feleségéről.
- Gyönyörű vagy! – mondta váratlanul.
Shuurei ránézett és mosolygott. Ryuuki Shuurei felé nyújtotta a kezét, aki letette az erhut és Ryuuki mellé ült. Megfogta a kezét és megsimította az arcát.
- Örülök, hogy jobban vagy! – mondta
- Kimennék sétálni!
- Elég erős vagy te már ahhoz? – kérdezte aggódva a nő.
Ryuuki bólintott, majd felesége segítségével talpra állt. Ám ahelyett hogy elindult volna, megcsókolta Shuureit. Miután elváltak egymástól, Shuurei Ryuukiba karolt, majd az ajtóhoz érve kinyitotta azt, és kivezette a férfit a szobából.
- Menjünk a kertbe! – mondta Ryuuki
Shuurei bólintott, és a kert felé vették az irányt. Végigmentek a teraszon, le a lépcsőn, és be a kertbe. Shuurei egy fa alatti asztalkához vezette a férfit, majd leültette a mellette álló székre. Ryuuki beszívta a friss, esőillatú őszi levegőt. Imádott ilyenkor a kertben üldögélni, és a fákat nézni. Nyugalommal töltötte el. Persze Ryuuki nem tudott se Howlról, sem pedig Hikariról. Itsukéról meg pláne nem. Ran nem mondta el neki, és megparancsolta, hogy más se tegye. Ám amikor hírtelen, egy két méter magas fecske szállt le a kert közepén Ryuuki egy kicsit zaklatott lett.
- SHUUREI!!! – kiáltott és úgy megijedt, hogy hanyatt esett
Felesége odarohant mellé, és felállította.
- Ryuuki! Nyugodj meg! Ez csak Howl! – mondta Shuurei, és a fecskére mutatott
- HOWL??? – Ki a fene az a Howl?
A fecske megremegett, megfeszült a teste, majd előtűnt Howl valódi, emberi alakja.
- Én vagyok Howl! – mutatkozott be a fiú, és már előre tudta, hogy Ran ezért kitekeri a nyakát.
- Mi vagy te? – kérdezte Ryuuki még mindig zaklatottan.
- Fecskedémon.
Ryuuki éppen szólni akart, hogy démonok nem léteznek, mikor Hikari szállt le Howl mellé. Ezt azonban már Ryuuki nem tudta feldolgozni, és összecsuklott.
- A francba Howl! – mondta Shuurei – Mi a fenéért jöttetek ide? Nem hiszem el, hogy nem láttátok felülről, hogy Ryuuki is itt van.
- Ne haragudj! Csak azt hittem, hogy miatta még nem kell aggódnunk. Nem gondoltam volna, hogy kijön a szobából.
- De te tudtad. Igaz Hikari? – rontott a lánynak Shuurei – Nem érdekel, hogy tündér vagy, és hogy te véded ezt a földet! Ez még nem jogosít fel arra, hogy ilyet csinálj!
- Igen! Én tudtam, hogy Ryuuki itt van! Azt is tudtam, hogy hogy fog reagálni. De szerintem már éppen itt volt az ideje, hogy megtudja. Mindenki más könnyen vette.
- Ja. De nem mindenki volt abban a táborban. És nem mindenki van ilyen állapotban, mint Ryuuki.
Hikari és Howl csak bámultak Shuureire. Nem hitték volna, hogy ilyen mérges lesz. Sőt, hogy egyáltalán tud ilyen mérges lenni. Howl visszavitte Ryuukit a szobájába. Hikari pedig hozott neki egy csésze teát.
- Ne haragudj Shuurei! – kezdte a nő – bár sokat tudok, mindent azért nem.
Shuurei maga elé nézett, majd bűnbánó tekintetét Hikarira emelte.
- Te se haragudj, amiért kiabáltam veled! Én csak nagyon aggódom Ryuuki miatt.
- Érthető! Bár az utóbbi időben sokat gyógyult, még mindig pihennie kell.
Shuurei bólintott, majd visszaindult a szobájába, Ryuuki mellé.
- Itsuke?
- Ő.
Koyou szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
- Nem ő volt az a bandita, akit 4 éve felakasztottak?
- De! – bólintott Ran
- Akkor végképp nem értem. – rázta a fejét a levéltáros.
Ran sóhajtott.
- Figyelj! Itsukét 4 éve gyilkosságért halálra ítélték. De valaki a bírák közül meghagyta neki azt a lehetőséget, hogy a fiát is felakasztathatja maga helyett. Az egyetlen kikötés csak az volt, hogy ha így dönt, akkor élete végéig börtönben kell maradnia.
- És a fiát akasztatta fel? – kérdezte elképedve Koyou
Ran bólintott.
- Igen. És rá 3 évre megszökött a börtönből.
- Hogy a francba? Onnan még nem szökött meg senki.
- Ez igaz. De ő meg tudott szökni. Véleményem szerint van egy téglája a palotában.
- Egy spicli?
Ran megint bólintott.
- Miből gondolod? – kérdezte Koyou
- Abból, hogy ismerem Itsuket! Régről, és tudom, hogy mindig biztosra megy. Arról nem is beszélve, hogy honnan tudta Itsuke, hogy Ryuuki melyik szobában volt, amikor kilőtte a nyilat, amely vállon találta őt. Pontosan tudta!
- És hogy akarod kideríteni, hogy ki az?
- Nem lesz egyszerű, de muszáj lesz minél gyorsabban megtalálni, mert Itsuke nem fogja feladni. Egy lépéssel elé kell kerülnünk.
- Jól van! – mondta Koyou – Készítek egy listát, hogy ki jöhet szóba. – Azzal megfordult, és elindult kifelé a teremből.
- Koyou! – szólt utána Ran
A férfi megfordult.
- Tessék!
- Howlt ne írd fel a listára. Én bízom benne!
Koyou bólintott.
- És Hikarit?
Ran megint megrázta a fejét.
- Őt se!
Koyou fürkésző pillantásokat vetett barátjára.
- Nem bízol te egy kicsit sok emberben?
- Nem!- jelentette ki Ran határozottan.
- Jól van! – vont vállat Koyou, majd kiment a teremből.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
